TÖRTÉNELEM
-----------------------------------------------
     ALAN WILDER
   --------------------------------------------
     RECOIL
-----------------------------------------------
  SHUNT Q+A ARCHÍVUM
-----------------------------------------------
     01 RECOIL
     02 DEPECHE MODE
-----------------------------------------------
  INTERJÚK
-----------------------------------------------
     2000 | 2001 | 2002
-----------------------------------------------
  CIKKEK, RIPORTOK
-----------------------------------------------
     KIÁLTÁS!
   --------------------------------------------
     A STÚDIÓBAN (1988)
   --------------------------------------------

Alan Wilder

square square square   1. RÉSZ   2 | 3 | 4 | 5 |
 
Fordítás: Zsadányi Zoltán.
Forrás: SHUNT The Official Recoil Website.

Alan Charles Wilder 1959. június elsején született a nyugat-londoni Hammersmithben, a család harmadik fiaként. Mivel a családban mindenki közeli, szoros kapcsolatban állt a zené- vel (ez szinte már közhely a Wilder-famíliában), magától értetődő volt, hogy a legkisebb fiú is ebben az irányba induljon el, és a zongora elé ültessék. 11 éves korára már fényévekkel jobb volt a St. Celement Danes Gimnáziumi társainál (a zongora mellé második hangszerként a fuvolát választotta), s hamarosan vezéregyénisége lett az iskolai zenekarnak és a „4- school” rézfúvósoknak.
Egészen addig folytatta zongoratanulmányait, míg zenei érdeklődési köre meg nem válto- zott. Ekkor Bachot és Beethovent kitúrta a helyéről David Bowie és Marc Bolan, s úgy érez- te, szívesebben foglalkozna kevesebbet a „régi” zenékkel. 1975-ben, 16 évesen, egy sike- res „0”-ás szintű vizsgával a háta mögött nem tette le az „A” szintű vizsgáit, és egy félévvel később otthagyott csapot-papot, bejárta London összes zenei stúdióját állásért folyamodva, és végül a nyugat-londoni DJM Studios berkein belül szerzett magának egy kisegítői állást (Tape op.). Alan így emlékszik vissza: „Baromi járatos voltam egy csomó stúdiómunkában, de semmire sem tudtak használni a vágószobában vagy amikor a mikro- fonokat rá kellett kötni a magnók kimenetére.”
Mivel a DJM-nek saját kiadója is volt, Alan mérnökként közreműködött a házon belüli pro- dukciók elkészítésében, dolgozott külsős előadókkal is, de nemsokára felülkerekedett benne a vágy, hogy energiáit az akkorinál kreatívabb munkába fektethesse. Emiatt csak egyetlen évet töltött a DJM-nél, majd Bristolba ment, és csatlakozott a The Dragons nevű formá- cióhoz.

The Dragons

A The Dragons „Misbehavin” című kislemeze a DJM Recordsnál jött ki, de a banda befuccsolt, amikor a sikertelenség – és főleg a pénzhiány – miatt a lemezszerződést felbontották. Kb. 6 hónap múlva Alan Jo Burttel, a The Dragons basszistájával tért vissza Londonba „Alan Normal” álnéven – erre szükség is volt azokban a zűrzavaros punk-időkben –, hogy csat- lakozzon az újonnan megalakult, „Dafne and The Tenderspots” nevű formációhoz. Bár eredetileg vendéglátóhelyeken játszottak, a banda minden lelkiismeret- furdalás nélkül „new wave”-ként tüntette fel magát vacsorazenekar helyett, ami révén szerződéshez jutottak az MAM Recordsnál.

„Ettől a várostól néha nagyfokú csüggedés vesz rajtam erőt – így történt a múlt héten is, amikor kedden este a Dafne and The Tenderspots nevű bandát láttam játszani, a közönségük pedig akkora volt, hogy kényelmesen elfértek volna a banda kamionjában is... Sokféle hatás keveredik a zenéjükben, a szövegeikben pedig ugyanaz a jelenkorral szembeni cinikus-szatirikus hangvétel érvényesül, mint Joe Jacksonéban vagy a Kinksében, amikor a pályájuk közepén tartottak. A „To be a star” című dalban egy klassz zongoratémát hallottam a zebracsíkos öltönyt viselő Alan Normaltól – ő a banda egyik vezéregyénisége... Duffyn kívül a zenekar egy észevehetetlen dobosból, egy semmittevő szintisből, egy önelégült/kínosan pedáns gitárosból, és a Burlesque-ból átigazolt basszistából áll...”
(különböző forrásokra hivatkozva)


Dafne and The Tendespots

Az 1979-ben megjelent „Disco Hell” c. dal langyos fogadtatása, a közönség részéről tapasz- talt érdektelenség, valamint a pénzügyi támogatottság hiánya miatt Alan otthagyta őket, és tagja lett a következő együttesének, a „Real to Real” nevű csapatnak. A Red Shadow Records égisze alatt számos kislemezt és egy „Tightrope Walker” (Kötéltáncos) névre ke- resztelt albumot jelentettek meg.

REAL TO REAL: „White Man Reggae”
(Red Shadow Records)
„Pontosan azt halljuk, amit a cím sugall, s nagyon hatásosan van előadva. Egy figyelemere méltó banda és lemezkiadó.” (Sounds, 1980 március)

The Dragons

REAL TO REAL: „Mr. and Mrs.”
(Red Shadow Records)
„Sűrű, zúzós, modern rock and roll zene olyan szövegekkel, ami a külvárosokban találhat fülekre. Bár kislemezként nem sok babért fog learatni, szép sikereket hozhat az albumnak és kecsegtető jövöt jósolhat egy nagyon profi bandának.”
(Huddersfield Daily Examiner - 1981. március 14.)

A mérsékelt sikerek ellenére a Real to Real is hasonló gyermekbetegségektől szenvedett, mint Alan eddigi zenekarai. Alan kilépett a bandából, hogy csatlakozzon egy biztos alapokon álló, de valahogy nyugodt CBS-zenekarhoz, a The Hitmanhez (Ben Watkins énekes később megalakította a Juno Reactort, az egykori Mute-csapatot). „Miközben azt kutattam, hogy az unalmas és önismétlő zene milyen álruhát öltve tolakszik majd ismét előtérbe, a The Hitmen adott egy nagy pofont annak a stílusnak, amelyben ötvöződik a rongyos kalap, a gyűrött nyakkendő a «szarok mindenre» típusú viselkedéssel, s amelynek legjellemzőbb képviselői az éhenkórász, az «adósok börtönéből éppen most szabadult»-típusú fazonok. Ben Watkins aztán pontosan megmutatta, hogy pontosan mit is ért az utcagyerek-külső alatt... Sajnos úgy tűnik, hogy az új stílus miatt kisebbfajta nézeteltérés alakult ki: a sajtó a bandát a «lüktetés nábobjai»-nak és a «funk fakírjai»-nak kiáltotta ki, kombinálva mindezeket a «haláltánccal», a féltékenységgel és a sírrablással, ami elég érdekes keverékét adja a stílusnak.”

The Hitman

THE HITMEN: „Ouija” (CBS)
„Szemét vacak. Elfogy a türelmem ettől a cseles, szörnyen profi popzenétől. Pop? Nem is érdemli meg ezt a titulust. Csak ez kényszerít rá, hogy meghallgassam. A Depeche Mode kislemezében (remélem, az utolsó volt, akárcsak a Soft Cellé) a szimpla lelkesedés, a cinizmus teljes hiánya a legszebb. A The Hitmen zenéje olyan számító – nem hiába ezt az okos neve viselik –, olyan elviselhetetlen. Az egészben az az egyetlen, kicsit megnyugtató dolog, hogy állatira nincs esélyük egy komoly slágerre.”