Szerző: Varga Gábor.
Forrás: Depeche Mode Fanzine / dmfc BONG 3L90, 1990.
Előző számunkban olvashattátok cikkünket Martin Gore Counterfeit
című lemezéről, amelyben érdemesnek találtuk kihangsúlyozni érzelmi
telítettségét szívhezszóló- ságát, mert Martin igenis az érzésekre
épített. Úgy látjuk, hogy ezek után meg kell vizsgál- juk az együttes
egy másik tagjához kapcsolódó, 1987-ben kiadott szólólemezt, ami Recoil
névre hallgat, s legalább annyira említésre méltó, mint Gore már
említett szólópróbálkozása. Akinek nevéhez a Recoil kötődik, nem más,
mint Alan Wilder, a zárkózott szintiművész, aki a Depeche zenéjének
egy másfajta lényegét képviseli az együttesen belül.
Alan tizenévesként ismerkedett meg a szintetizátorral, s ahogy
felfedezte azt az ezerfél lehetőséget, amit egy ilyen gép nyújt, a
rabjává lett. Megállapította, hogy csodákat művel- het például egy
Emulatorral. Tudósává vált gépeinek, s megszállottja a stúdiómunkának.
Így született a Recoil, ez a kétrészes, különös hangzásvilágú mű,
ami látszólag gyökeres ellen- téte a Counterfeitnek.
RECOIL. A szó jelentése hátrahőkölés, következmény. Egyik is, másik
is világosan páro- sítható a zenei anyaggal. A hangzás döbbenetes, sokkoló
és zavarba ejtő. Első hallásra az ember bizony hátrahőköl tőle, majd
gondolkodóba esik: mi ez a félelmetes jelentés, ami az effektek között
rejlik? Ha a következmény szóval akarjuk kapcsolatba hozni a művet,
akkor átvillan az emberen: vajon nem a jelenkor felelőtlen, pusztító
életmódjának következmé- nye-e az a monoton emberi létezést és érvényesülést
megtagadó világ, amit a szokatlan dallam sugall?
Ha elemezni próbáljuk a Recoil 1+2-t, akaratlanul is egymáshoz hasonló
képeket képzelünk magunk elé. Feltűnik az egyhangúság, a monotonitás.
Egy torzult világ néz vissza ránk, melyben háttérbe szorítottak az
érzések, az emberi kapcsolatok. E világban senki sem tud odafigyelni
társára, megváltoztathatatlan, reménytelen üresség és értéktelenség
honol, lakozik az emberi lelkekben, s ha ez néha feltűnik valakinek,
és segítségért kiált, hangja el- vész az örökkön ismétlődő és hatalmon
lévő monotonitásban.
S hogy fejezi ki mindezt Alan a zenéjében? A Recoil 1 elején egy sötét
szobát juttat eszünk- be, sejteti, hogy benne ott van az ember, de nem
érvényesülhet. Egy-egy lágyabb dallam sugallja az érzelmek jelenlétét,
halványan vigyázva, hogy mindig a háttérben maradjanak. A hangos,
intenzív hangok, kemény effektek, erőszakos dobok néha előretörve
teszik lehetetlenné a dallamos hangfutamok életre kelését. S ami az
emberi lény tehetetlenségét idézi: torz emberi hangok, melyek
elvesznek s összemosódnak, jelezve, hogy senki sincs, aki odafigyel
rájuk, s értelmezi őket. Vészjelző, kiáltások, szintetizátorból
előcsalt jajgatókó- rus, ismert DM-dalok részletei csak fokozzák
az eddig ép elme megzavarodását.
A Recoil 2-ben közeledni érezzük a jövő veszélyét, mikor a természet
utolsó maradványait is felfalja az ember és az általa alkotott gépek.
A civilizáció önmagát zárta e sötét szobába. Itt már a tücsökciripelés
is természetellenes, s a periodikusan ismétlődő, gyászoló női kán- tálást
az atomszél váltakozó hideg-meleg hullámai hordozzák felénk. Kifejezésre
juttatja az utolsó utáni pillant érzésvilágát, melyet legjobban az éter
hullámain eltévedt rádióhullámok, a kommunikáció teljes megsemmisülése
mutat be. Ebben a bábeli zűrzavarban a tér s az idő több irányban terjed,
de a zárt helyiség falain belül magára marad. Mindez a diszharmónia,
a múlt gyászolása, ami egyben a jelent is jelképezi. A lassan kitisztuló
szakaszok, kellemes érzést keltő hangok felcsendülése érezteti a véget,
egyben a természet és az emberiség feletti végzetet is. Utoljára még
egy-egy eltorzult, artikulálatlan hanggal teszi nyomatékos- sá a szenvedését
ennek az egész romlott, rothadó életnek. Ritkul a levegő, de az újra
is- métlődő lüktetés nem engedi feledni a soha véget nem érő szenvedést.
Talán egy más, idegen, hideg látomást tárt fel ez a nem mindennapi
„zajzene”, de azt hi- szem, akik ráállnak erre a hullámhosszra, megértik
Alan Wilder nem kis értékű munkáját – a szavakat, melyek hozzánk szólnak.