1993 – fontos dátum ez a Depeche Mode életében. Hogy miért? Magyarázza meg ezt maga Dave Gahan: „Olyan különös érzések fognak el, ha arra a koncertre gondolok... Emlékszem, amikor lejöttünk a színpadról, komolyan úgy gondoltam, hogy mindennek vége. Egy- szerűen... egyszerűen nem lehetett ugyanúgy folytatni, ahogyan addig tettük – 10 hosszú éven keresztül. Mihez kezdjünk most? Mintha elértük volna önnön lehetőségeink határát. Muszáj volt... Muszáj volt másképp csinálni. Minden megváltozott. Valahogyan meg kellett újulnunk ezek után...”
Bár a fenti idézet 1988-ból származik, és a 101-re utal, de azt hiszem, mindig is ott „volt a levegőben”, s tökéletesen jellemzi a banda munkamódszerének legfőbb vonását: Nem készít- hetünk két hasonló hangzású lemezt, nem használhatjuk fel kétszer ugyanazt a hangszínt, nem alkalmazhatjuk ugyanazt a ritmusképletet számtalanszor, legyen mindig valami kis „csavarintás” a zenénkben, a számainkban – nem azért, mert még megszólnak, hanem mert mi akarjuk így...
Még egy zenésznek is őrjítő lehet... Hány munkaóra, hány elvetélt ötlet, mennyi veszeke- dés, mennyi kukába repült demó, mennyi agyonkínzott torok és hány fárasztó, s minden bi- zonnyal fásító koncert eredménye 1993?
Jobb nem is belegondolni... Hányszor érezhették úgy, hogy most aztán tényleg nincs to- vább, hogy soha többé nem készítenek el még egy kislemezt sem – s mégis, mindig lett újabb és újabb anyag, amit a mi nagy örömünkre újra és újra előcsalogathattunk a bake- litkorongok ráncaiból, és olyan boldogak voltunk, hogy Dave csak nekünk énekel, a szinti- billentyűket csak a mi kedvünkért nyomták le, s a szemünkből emiatt ki-kicsorduló öröm- és bánatkönnyek nem gyerekességünk vagy infantilizmusunk újabb tanújelei, hanem arra utalnak, hogy valami számunkra nagyon fontosat ismét megértettünk a világ dolgaiból... (Let me hear you crying just for me) Talán úgy érzetük, hogy egy pillanat alatt szinte felnőtté váltunk, valaki egy apró résen keresztül kifürkészte legféltettebb gondolatainkat (my secret garden’s not so secret anymore), s előfordult, hogy valakire akkora hatást gya- korolt a DM zenéje, hogy hangszert ragadott, és szépen mind több és több dalt tanult meg, mert annyira óhajtozott egy Martin Gore-szerű zenei adottság után, hogy úgy érezte, már az is elég, ha játszhatja ezeket a számokat. Biztosan átöröklődött belénk valami a régmúlt emberének szokásaiból, aki annak idején lerajzolta a zsákmányt, majd nyilakkal tűzdelte tele a testet, hogy a tényleges vadászat alkalmával majd biztosra mehessen. E ténykedésük közben furcsa remegés járhatta át eleinket...
Kissé hasonlít ehhez az az érzés, amikor hangszert fogok a kezembe... A fa és a fém kettő- se csodálatos páros. A holt fából készült testben életre kel a levegő, és a hideg, „racioná- lis” húrok rezgésének felerősítése révén az „anyagból gyúrt” zenész eljátssza az immate- riális dallamot...
Utánozhatatlan érzés, melyet újra és újra át kell élni, nem lehet vele betelni...
 
Azért e kis kitérő, mert érteni vélem azt a mámort, az eufóriát, azt a lebegés-ér- zést, amely ezt a négy embert töltheti el, járhatja át, amikor a színpadra lépnek, és a saját zenéjüket játsszák.
Hogy milyen is ez a zene? Mint amikor a szén a nagy nyomás és a hőmérséklet hatására tö- kéletes gyémánttá „préselődik”. Idő kell hozzá, tehetség és kitartás, no meg türelem. Min- den körülmény adott volt, az eredmény pedig nem is lehetett volna tökéletesebb...
A Depeche Mode zenéje igazából 1986 táján kezdett el „sűrűsödni”; az előkészületek 1981 és ’82 között lezajlottak, a nagy robbanás 83-ban és 84-ben megtörtént, majd a „massza” 1990-ben elérte a „kritikus” sűrűséget, három évig hűlt, 93-ban pedig kiderült, hogy bizony csillogó, szabályos oktaéder alakú, metszett síkú gyémánt, a Songs of Faith and Devotion lett belőle, melyet később a Devotional nevű ékszerbe foglaltak...
A pátosz mellett ne feledkezzünk meg a gyémántot létrehozok erőfeszítéseiről sem... „One man’s fun is another’s hell” (Ami az egyiknek öröm, a másiknak az maga a pokol) – idéz- hetnék egy nagyon találó részt a My Friend of Misery című Metallica-számból: a mi örömünk a „csillogás”, maga a zene volt, ők pedig igencsak megszenvedtek ezért... Martin alkoholiz- musa egyre komolyabb méreteket öltött, Andy a turné második feléből idegösszeroppanás miatt kiszállt, Dave minden szabad percében szúrt és szívott, hol egyedül, hol a Primal Scream tagjaival. E tevékenysége eredményeképpen ugyan pár évvel később kétszer is a klinikai halál állapotából hozták vissza, de legalább él, és nem lett egy elő testbe zárt „agy- halott”, mint a Pink Floyd névadó alapítója, Syd Barrett, aki a napokban hunyt el. Róla mondták, hogy pár napja halt meg, de már 35 éve nem élt.
„Sokan őt is azon zenészek közé sorolják, akik az önpusztító rock-életforma – no meg a kábítószer és az alkohol – áldozatai, mint Kurt Cobain, Janis Joplin, Jim Morrison vagy Jimi Hendrix. Csakhogy Syd 35 évvel ezelőtt nem az életből lépett ki, hanem a rockzenéből; igaz, nem egészen saját elhatározásából, hanem elborult elméje miatt. […] A zenét és a szöveget kezdetben kizárólag Syd írta. A zenekarban kétségtelenül a művészeti akadémiát látogató, a zenélés és verselés mellett festegető Syd volt a kreatív egyéniség és a szín a megfontoltabb építészhallgató társak mellett. […] Syd későbbi szövegei hemzsegtek a ködös, hallucinációkat idéző képektől, ami korántsem véletlen, hiszen akkoriban a londoni partik elengedhetetlen kelléke volt az LSD. Míg a főleg önjelölt művészzsenikből álló baráti körből sokan csak alkalmanként fogyasztottak LSD-t, Syd naponta többször is. Szinte folytonos hallucinációs állapotba került, egyre nehezebb volt együtt dolgozni vele. […] Nem adagolta túl magát, de személyisége megváltozott – Syd használhatatlanná vált. […] (Vass Péter írása; HVG, 2006. július 22., 38–39. oldal)
A negyedik tag, Alan pedig szintén bőven öblögetett a vodkával, de végül úgy döntött, hogy ebből elég volt, és 1995-ben a kilépés mellett döntött.
 
ONE MAN’S FUN IS ANOTHER’S HELL...
 
Soha nem passzolt minden olyan tökéletesen, mint akkor: Anton kétség kívül legjobb formáját hozta mind a SOFAD grafikai arculatával, mind a Devotional színpadképével (talán nem túlzó a hasonlat, hogy miként Billy Preston volt az „ötödik beatle”, Daniel Miller mellett kicsit Antonnál is rezeg a léc, ha az „ötödik Depeche-tag” megtisztelő címről van szó); Martin tovább feszegette a Violatornél meghúzott határokat, és a Music For The Masses vi- szonylagos „könnyedsége” után újra az 1990-es lemezére emlékeztető, „húzós” dalokat szerzett; a hangzásért felelős Mark Stent és Flood pedig olyan zenei szövetet hozott létre, melyet az In Your Room-lemezkritikámban leírtaknál nem tudok jobban vagy találóbban jellemezni... Áthatolhatatlanul sűrű anyag, mely leginkább a könnyű és természetes selyem- re emlékeztet...
Akkor nézzük csak meg közelebbről, milyennek mutatja is magát ez a film!